Üdvözlünk a Seth.hu-n!
Érezd jól magad!

A fizikai univerzum mint ideakonstrukció

„Az Ideakonstrukció még mindig lenyűgözi Jane-t, valahányszor átolvassa. Bár máig sincs kiadva, Jane úgy érzi, hogy minden rákövetkező munkája közvetlenül kapcsolódik hozzá.”

Robert F. Butts (Az „ismeretlen” valóság, 1. kötet)

Mielőtt elkezdett Seth médiumaként működni, Jane Roberts átélt egy nagyon szokatlan pszichés élményt. Ő maga kábítószer nélküli „utazáshoz” hasonlította tapasztalatát. Amikor 1963-ban szokásához híven íróasztalához ült, hogy verset írjon, tudata hirtelen elhagyta a testét, s új ideák özöne robbant tudatába. De „nemcsak gondolatok jöttek ezen a csatornán, hanem intenzív, lüktető érzések. Be voltam kapcsolva, be voltam hangolva – nevezzük akárhogy –, összekapcsolódtam valamiféle hihetetlen energiaforrással.”

„Még aznap reggel is – mint életem minden napján –, ha egy dologban bizonyos voltam, az az volt, hogy a fizikai valóság megbízható. Lehet, hogy időnként nincs ínyemre, de azért lehet rá számítani. Ha akarom, gondolkozhatom róla másképp, mint addig, de ez a valóságot nem befolyásolja. E perctől fogva nem voltam képes így gondolkodni.

Amíg az élmény tartott, tudtam, hogy mi alakítjuk a fizikai anyagot, nem megfordítva; hogy érzékeink csupán egyetlen háromdimenziós valóságot közvetítenek a számtalan közül, amelyeket normális körülmények között nem érzékelünk; hogy érzékeinkben csak addig bízhatunk meg, amíg nem teszünk fel olyan kérdéseket, amelyek túlmutatnak az érzékek szűk korlátain.

Sőt: addig azt sem tudtam például, hogy mindennek van tudata. Most hirtelen megéreztem azt a fantasztikus vitalitást, amely jelen van azokban a tárgyakban is, amelyeket korábban élettelennek hittem. Az ablakpárkányból egy szög állt ki; egy pillanatra érzékeltem az anyagát alkotó atomok és molekulák tudatát.

Minden korábbi meggyőződésem és a józan ész ellenére tudtam, hogy az idő nem egymást követő pillanatokból áll, nem olyan, mint a szárítókötélen lógó ruhacsipeszek sorozata, hanem minden élmény, történés, tapasztalat valamiféle örökös mostban létezik.”

„Úgy éreztem, mintha ez a tudás beépülne a testem sejtjeibe, hogy el ne felejthessem – szervi tudás volt, biológiai spiritualitás. Inkább érzés és tudás volt, mint intellektuális ismeret.”

Jane Roberts teste közben az asztal mellett ült, s lázasan – afféle automatikus írással – jegyezte le a Jane tudatába robbanó ideákat. Amikor Jane magához tért, keze épp a címet írta a feljegyzésekhez: A fizikai univerzum mint ideakonstrukció. A (teljes egészében máig is kiadatlan) kézirat idővel körülbelül száz oldal terjedelmű lett. Ebből a kéziratból következnek most szemelvények:

Fogalom-meghatározások

Az energia az univerzum alapja.

Az entitás az alapvető Én [*]: halhatatlan és nem fizikai. A többi entitással energiaszinten kommunikál, és szinte kimeríthetetlen energiatartalékok állnak rendelkezésére.

Az egyén az entitás vagy teljes Én azon része, melynek tudatában vagyunk a mindennapi életben. A teljes Énnek az a része ez, amit képesek vagyunk fizikai szinten kifejezni vagy „valóssá” tenni ideakonstrukcióink révén.

Az ideák az energia mentális átalakításai az entitás által fizikai valósággá.

Az ideakonstrukciók az ideák átalakításai fizikai valósággá.

Az űr az, ahol saját ideakonstrukcióink nem léteznek a fizikai univerzumban.

A fizikai test az entitás önmagáról alkotott ideájának anyagi konstrukciója az anyag fennhatósága alatt.

A tudatalatti a küszöb, amelyen keresztül az idea átlép az egyéni tudatos elmébe. Ez kapcsolja össze az entitást az egyénnel.

A személyiség az egyén válaszainak összessége a befogadott és megkonstruált ideákra. Az egyén ideáinak és konstrukcióinak érzelmi színezetét reprezentálja bármely adott „időben”.

Az érzelmek azok a hajtóerők, melyek konstrukciókba hajtják az ideákat.

Az ösztön minimum képesség a fizikai túléléshez szükséges ideakonstrukciókra.

A tanulás a potenciál új ideakomplexumok konstruálására már létező ideákból.

Az ideakomplexumok ideacsoportok, melyek építőkockákhoz hasonlatosan formálódnak együvé, hogy bonyolultabb konstrukciókat formáljanak a fizikai valóságban.

A kommunikáció az ideák cseréje az entitások által a nem-fizikai energiaszinten.

A cselekedet mozgásban lévő idea.

Az érzékek a kivetítés csatornái, melyek révén az ideák kivetülnek, hogy megteremtsék a látszatok világát.

A környezet azoknak az ideakonstrukciók összessége, melyekkel az egyén körülveszi magát.

A fizikai idő a látszólagos [**] hézag egy idea fizikai univerzumban (konstrukcióként) való megjelenése és egy másik által való felváltása között.

A múlt azoknak az ideáknak az emlékezete, melyek fizikai konstrukciók voltak, de már nem azok.

A memória a „múltbeli” ideakonstrukciók kísértetképzete.

A jelen az a látszólagos [*] pont, melyben bármely idea belép a fizikai valóságba.

A jövő a látszólagos [**] hézag az egyik ideakonstrukció eltűnése és egy másik által való felváltása között a fizikai valóságban.

A pszichológiai idő a látszólagos [**] hézag az ideák kialakulása között.

A korosodás az anyag azon tulajdonságainak hatása egy ideakonstrukcióra, melyekre a konstrukció épül.

A növekedés egy ideakonstrukció megformálása az anyag tulajdonságait követő legteljesebb lehetséges materializációja felé.

Az alvás az entitás viszonylagos pihenése az ideakonstrukciótól, kivéve a fizikai túléléshez szükséges minimumot.

A fizikai univerzum az egyéni ideakonstrukciók összessége.

Az ideakonstrukciók célja

Mindannyian elkülönült energiatömegek vagyunk, melyek az anyagi létben tárgyiasultak, hogy megtanuljanak energiából ideákat formálni, és ezeket anyagivá tenni (ez az ideák konstrukciója). Ideákat vetítünk rá a dolgokra, hogy kezelni tudjuk őket. De a dolog maga a tárgyiasult gondolat. Az ideának ez a fizikai megvalósulása teszi lehetővé, hogy különbséget tegyünk a gondolkodó ’Én’ és maga a gondolat között. Az ideakonstrukció tanítja meg az ’Én’-nek, hogy mi is voltaképpen, azáltal, hogy a fizikai valóságban felmutatja, amit létrehozott. Más szóval: úgy tanulunk, hogy saját alkotásainkat szemléljük. Az ideák erejét és hatását azáltal tanuljuk meg, hogy fizikai valósággá alakítjuk őket; az alkotó energia használata során tanulunk felelősséget…

Az érzékek a teremtés csatornái

A szem vetíti és fókuszálja a belső képet (az ideát) a fizikai világra, ugyanúgy, ahogy a vetítőgép vetít a vászonra. A száj teremti a szavakat. A fülek teremtik a hangot. Ezt az elvet amiatt a tény miatt nehéz megérteni, hogy magától értetődőnek vesszük, hogy a kép és a hang eleve létezik, érzékeink csupán tolmácsolják. Valójában az érzékek a teremtés csatornái, amelyeken keresztül az idea anyagi kifejeződésbe vetül.

Az alapvető idea az, hogy az érzékek nem azért alakultak ki, hogy általuk tudomást szerezzünk a már eleve létező anyagi világról, hanem hogy megteremtsék azt…

Minden anyagi részecske ideakonstrukció, melyet az őt alkotó energia egyénített darabkái formálnak.

Mindegyik entitás csak a saját konstrukcióját észleli fizikai szinten. Mivel többé-kevésbé az összes konstrukció ugyanazoknak az alapvető ideáknak a hű anyagi reprodukciója (mivel általánosságban szólván minden egyén ugyanazon a szinten van ezen a síkon), így tér, idő és fok tekintetében elegendő mértékben egyetértenek ahhoz, hogy a látszatok világa összefüggéssel és viszonylagos bejósolhatósággal bírjon.

Az evolúcióról

Minden evolúciós változást új idea előz meg és okoz. Miközben az idea abban a folyamatban van, hogy a fizikai síkra konstruálják, felkészíti az anyagi világot saját megvalósulására, és megteremti az előfeltételszerű állapotokat.

Az evolúció az energia mozgása a tudatos kifejeződés felé a fizikai univerzumban, de alapvetően nem-fizikai. Egy faj bármely adott időben egyes tagjai ideáinak vagy belső képeinek a materializációja; minden egyes tag megformálja a saját ideakonstrukcióit.

Az időről

Egyetlen ponton sem mondhatjuk azt ténylegesen, hogy az egyik konstrukció eltűnik, és egy másik veszi át a helyét; mesterségesen fogadunk el bizonyos pontokat múltként, jelenként és jövőként, a kényelem kedvéért. Bizonyos ponton egyetértünk abban, hogy a fizikai konstrukció megszűnik a „múltbeli” konstrukció elemének lenni, s már a „következővé” válik.

Bár úgy tűnik, fizikailag eltűnik egy idea konstrukciója, továbbra is létezik az idea, amit reprezentál.

Az alvásról

Az alvás az entitás pihenése a fizikai ideakonstrukciótól. Csak annyi energia használódik, ami elegendő ahhoz, hogy a személyes képmáskonstrukció megmaradjon a létezésben. Az entitás visszavonul az alapvető energiabirodalmakba, és viszonylag szabad az idő alól, ugyanis az ideakonstrukció minimum szinten van. Az entitás egy tudatalatti területen áll kapcsolatban más entitásokkal.

A halál után

A halál után az entitás rendelkezésére állnak majd kísértetképzetei (emlékei), bár látszólagos [***] szekvenciájuk többé már nem lesz érvényes. Az emlékek a tudatalatti energiaentitás tulajdonai, s mint ilyenek, elpusztíthatatlanok (bár különféle körülmények között hozzáférhetetlenek lehetnek az egyén számára.)

A létezés következő síkja további képzést hoz az energia használatában és manipulációjában, ugyanis az az energia, melyből az entitás áll, öngerjesztő, és mindig bonyolultabb formára és tudatosságra törekszik.

A fizikai anyag szövedéke

Minden fizikai anyag ideakonstrukció. Csak a saját konstrukcióinkat látjuk. Az úgynevezett üres tér tele van olyan konstrukciókkal, melyek nem a sajátjaink, s melyeket nem tudunk észlelni. Bőrünk összekapcsol minket más fizikai konstrukciókkal, s általa állunk érintkezésben a folyamatos anyag bonyolult szövedékével. A legparányibb ilyen részecske is hatást gyakorol mindegyik másikra. Egyetlen homokszem parányi mozgása is egy ennek megfelelő módosulást okoz a csillagok eloszlásában és az anyag egész szövedékében, egy atomtól kezdve egy ember koponyáján át egy mikróba cselekedetében beálló legparányibb variációig.

Minden anyag ideakonstrukció, összeszövődve; mindegyik konstrukció egyéni és mégis beletartozik az egészbe. A legkisebb részecske is szükséges az egészhez; részét képezi az anyag tervének.

Az univerzum mint fizikai test

Az univerzum anyaga felfogható fizikai testként, egyéni sejtek (tárgyak) szervezeteként, melyeket kötőszövet tart össze (a levegő elemei és a vegyszerek). Ez a kötőszövet ráadásul élő, s elektromos impulzusokat szállít. az emberi test kötőszöveteihez hasonlóan benne is van bizonyos rugalmasság, bizonyos mennyiségű regeneráció, valamint az őt alkotó atomok és molekulák állandó cserélődése. Miközben az egész megőrzi alakját, maga az anyag állandóan születik és cserélődik.

Az entitás helyét a fizikai evolúciós síkon az entitás képessége határozza meg arra, hogy ideává alakítsa át az energiát, majd megkonstruálja fizikailag, határozza meg az entitás helyét a fizikai evolúciós síkon. Az egyszerű szervezetek kevesebb kommunikáció „felfogására” képesek. Kisebb a tartományuk, de konstrukcióik vitalitása és érvényessége kitűnő. Az egyszerű szervezetekben, mint amilyen a papucsállatka és az amőba, a befogadott néhány éles idea szinte szimultán módon, reflexió nélkül konstruálódik. A szervezetnek nincs szüksége más mechanizmusra az ideák lefordításához. Elegendő, amivel rendelkezik.

A bonyolultabb szervezeteknek – például az emlősöknek – további mechanizmusokra van szükségük az ideák megkonstruálásához, mert többet képesek észlelni belőlük. Elem itt a memória. Mármost, a szervezet beépített kísértetképzettel rendelkezik a múltbeli konstrukciókról, melynek révén tökéletesítheti és tesztelheti az újakat. Valamiféle reflexió belép a képbe, s vele több tennivalót kap a szervezet. Lassan, befogadóképességének tartományán belül, némi választási lehetőséget kap az ideák fizikai valósággá való tényleges megkonstruálásában.

A reflexió rövid, de az állat egy pillanatra új dimenzióban részesül. Az idő árnyéka pislákol szemeiben, miközben tudatában kószál egyelőre még tökéletlen memóriája a múltbeli konstrukciókról. Még kicsi a memóriaraktár, de a pillanatnyi konstrukció most már nem pillanatnyi, a mi fogalmaink szerint. Van egy pauza: a szervezet – a kutya vagy tigris – választhat, hogy támad, vagy nem támad. Az amőbának reflexió nélkül kell konstruálnia kis világát, és idő nélkül, ahogy azt ismerjük.

A még tágabb tartománnyal rendelkező entitásoknak bonyolultabb struktúrára van szükségük. Befogadóképességük terjedelme olyan nagy, hogy nem elegendő az egyszerű vegetatív idegrendszer. Az amőba minden egyes ideát megkonstruál, amit befogad, mert csak olyan keveset képes befogadni. Mindent úgy kell konstruálni, hogy biztosítsa a túlélést. Az ember esetében ennek ellenkezője válik igazzá. Olyan befogadóképesség-tartománnyal rendelkezik, hogy lehetetlen számára, hogy összes ideáját megkonstruálja fizikailag. Ahogy bővült a hatásköre, szükséges volt egy olyan mechanizmus, ami lehetővé tudta tenni számára a választást. Az öntudat és az ész volt a válasz.

Hirtelen virágba borult az idő, mint egy különös virág a koponyájában. Ezelőtt be volt zárva a jelenbe. De a memória újabb dimenziót hozott létre az állatban, s az ember továbbment e téren. Már nem az történt, hogy rövid időre felvillant és el is tűnt a memória, újra sötétségbe zárva őt. Most fényesen kinyújtózott mögötte, s kinyújtózott előrefelé is – s ezen az úton mindig a saját változó képét látta.

Megtanulta a folyamatosságot. És amikor fókuszált memóriája a rendelkezésére állt, megszületett az ember egója, ami képes volt követni saját identitását a lángoló impulzusok útvesztőjén át, melyek ostromolták, képes volt felismerni magát a folytatólagos konstrukciók mintáján keresztül, és el tudta különíteni magát a fizikai világban való cselekedetétől. Íme, itt született a szubjektum és objektum, az ÉN VAGYOK, aki a cselekvő és konstruktor, s a konstrukció maga.

Ez az új dimenzió képessé tette a fajt arra, hogy manipulálja és felismerje a saját konstrukcióit, és szabaddá tette arra, hogy nagy energiát fókuszáljon, amikor néhány ideát vetít ki csak, míg másokat nem. Más szavakkal, fizikailag lehetővé vált a tudatos cél. Valahol közben mindazonáltal az ember elkezdte szinte teljesen és mesterségesen leválasztani önmagát saját konstrukcióiról. Ezért a tapogatózása, természettől való elidegenedés-érzete, kutakodása egy olyan teremtés Oka vagy Teremtője után, amit már nem ismer fel mint a sajátját.

----

Jane Roberts így értékelte a szokatlan élményt Seth megszólal című könyvében:

„Azt hiszem, ez az élmény és ez a kézirat kiterjesztése, meghosszabbítása volt azoknak a tudat alatti folyamatoknak, amelyek minden kreatív tevékenység hátterében meghúzódnak: a normális kreativitás hirtelen ’felkapcsolt’, felpörgött egy szinte hihetetlen fokozatra. Aznap este annyi energia gyülemlett fel, hogy megváltoztatta a sorsomat és a férjemét is. Ezért az a meggyőződésem, hogy az ilyen élmények pszichológiai szempontból rendkívül fontosak. Biztos vagyok benne, hogy ez az élmény hívta életre addig nem sejtett ’pszichés’ képességeimet, és innen eredeztethető a Seth-szövegek keletkezése.

Úgy látszik, elérkeztem egy olyan pontra, amikor ezek a képességek megértek arra, hogy megnyilvánuljanak, és ez meg is történt. Mivel íróként már volt gyakorlatom, hát szavakban jelentkeztek, nem pedig, mondjuk, látomások formájában, hogy az élmény ne ijesszen meg túlságosan.

Azt is meg kell említenem, hogy szerintem a pszichés képesség a mindannyiunkban meglévő kreatív tehetség kiterjedése vagy kitágulása, s mint ilyen, inkább normális, mint rendkívüli. Ennek ellenére… az a véleményem, hogy ezek a képességek személyiségünk egy aránylag kevéssé ismert részére jellemzőek. Ezért azt hiszem, hogy a ’felkapcsolt’ állapotban lévő, normális kreatív tehetség a valóság más dimenzióiba juttatja az embert.”

A Seth-szövegek később részletesen is kibontották A fizikai univerzum mint ideakonstrukció kéziratában szereplő gondolatokat. Seth az első ülések egyikén elmondta, hogy ez volt az ő első formális kapcsolatfelvétele. Ez az élmény vezetett el ahhoz, hogy Jane és Rob kutatni kezdjék a paranormális jelenségeket, s hogy ennek révén megszülessenek a Seth-szövegek. Bővebben is olvashatsz erről A Seth-ülések kezdete című részben.

következő

[*] Az angol szövegben a „self” szó szerepel itt, amit e bevezető szövegen kívül mindenütt „szelf”-nek fordítunk a honlapon, ugyanis valójában nem feltétlenül „Én”-ről van itt szó. (Itt azért szerepel „Én” alakban, mert ha csak most ismerkedsz a Seth-szövegekkel, gyakran fogsz találkozni ezzel a fordítással, és nem szeretnénk összezavarni.) Ez igazából csak akkor lesz érdekes számodra, ha mélyebben is érdekelnek a Seth-szövegek.

[**] Vagy épp fordítva: nem „látszólagos”, hanem „szemmel látható, szembetűnő, nyilvánvaló, kétségtelen”. (A szövegben az „apparent” szó szerepel itt, ami mindkettőt jelentheti.)

[***] Vagy épp fordítva: nem „látszólagos”, hanem „szemmel látható, szembetűnő, nyilvánvaló, kétségtelen”. (A szövegben az „apparent” szó szerepel itt, ami mindkettőt jelentheti.)

Utolsó frissítés: 2005. 12. 20.



© 2003-2024. Seth.hu - Minden jog fenntartva | Szabályzat | Elérhetőség