Üdvözlünk a Seth.hu-n!
Érezd jól magad!
Seth a szarról
(Az este folyamán néhány levélről beszélgettek korábban az osztálytagok, melyeket Jane kapott. Az egyik fiatalember egy másik téma kapcsán megemlítette: „szarul érzem magam” – Seth minden bizonnyal meghallotta a megjegyzést. Azzal kezdte az ülést, hogy elmondta a tanítványoknak: aközben is tanulnak, hogy megkísérelnek választ adni a levélírók által feltett kérdésekre. Aztán, sok nyomatékkal:)
Mármost, sokan használjátok itt a „szar” szót. Lekicsinylően alkalmazzátok a fogalmat önmagatokra, és ezt gondoljátok: „Egy rakás szar vagyok.” Pedig honnan fakad Földetek nagyszerű, látványos valósága, fizikai valósága? Miért nem tekintitek szentnek, áldottnak és pompásnak a szart? Sajnálatos módon úgy gondoltok a szarra, mint a jó ellentétére; s amikor játszadoztok körülötte vagy vele, legjobb esetben is gyerekesnek gondoljátok magatokat, legrosszabb esetben pedig erkölcstelennek.
Egy – talán hároméves gyerek – ül, és a seggébe dugja az ujját; érzi a szart, ami melegen gördül le, és az a gyerek tudja, hogy a szar jó. Adjatok hát hitelt neki!
Azt gondoljátok, hogy a lélek fehér fal, amire nincs ráírva semmi, s így az az ideátok, hogy szentségtörés rászarni; nem ismeritek fel, hogy a szar és a lélek egyek, és hogy a biológiai valóban spirituális; és hogy, ismétlem – ha megbocsátjátok bizalmas koncepciómat – virágok nőnek a Föld szarából. S igaz közösségben [*] ennek az életnek az összes dolga visszatér a Földhöz, felhasználódik, és új életben tűnik fel újra, mely nem pusztul el, nem semmisül meg soha, bár mindig formát változtat.
Tehát, amikor visszariadtok az ilyen szavaktól vagy ilyen jelentésektől, miért riadoztok? Mert nem bíztok lényetek biológiájában vagy a testben lévő lelketek integritásában. Emberek vagytok. A Föld anyagából készültetek, s a csillagok pora formálódott a szarrá, ami halmokban hever – meleg halmokban, melyek az állatoktól és a Föld teremtményeitől származnak. És az a szar trágyául szolgál a virágoknak és a talajnak, és része annak.
Hogyan merészelitek hát szembe- vagy ellentétbe állítani magatokat vele? (Seth hangja igazán erőteljes és nyomatékos volt itt. Ránézett az egyik tanítványra, és ezt mondta:)
Ez nem azt jelenti, kedves fiatal barátom, hogy úgy kell járkálnod mindenfelé, hogy kimondod [a szót] azoknak, akiknek nem tetszik, és így szólsz: „Baszd meg!” (Az osztálynak, mély humorral:) Azt akarta, hogy szalagon használjam azt a szót (baszd). De ismétlem: ez nem azt jelenti, hogy arra kellene használod egy ilyen szót, hogy zavarba hozz más embereket.
Lelked és tested egybeköttettek. Nem „jobb” az egyik a másiknál. Mindkettő jó. Mindkettő van, és te vagy mindkettő. A Föld öröksége, a ti fogalmaitok szerint, ősi és mégis örökké új; s amikor a leveleiteket írjátok (a levélíróknak), akkor… intelligenciátokkal és az eszetekkel írtok. De ha nem volna, hogy egyszer vagy kétszer is szartok egy nap, akkor nem írnátok semmiféle levelet!
(Az osztálytagok persze nevettek, Seth pedig így szólt:) De amikor nevettek, azért nevettek, mert még mindig úgy gondoljátok, hogy rangotokon aluli a szó, és hogy ha ilyen szabadon beszéltek, aljasok vagy szemérmetlenek vagytok – vagy hogy én az vagyok.
Amikor azt mondom: „lélek”, nem kuncogtok.
[*] Seth itt a „communion” szót használja, ami ’közösség’ mellett jelentheti még a következőket: ’egyesség, bensőséges kapcsolat, összeköttetés; áldozás’.
ESP-ülés, 1974. december 10. (in: Az „ismeretlen” valóság, 2. kötet, 24-es függelék)
[Jane Robertstől következik idézet:]
Az udvaron ültem a minap, a Pszichés politikán dolgoztam, van néhány nagyszerű ötletem, és van egy csomó, aminek a leírására nem vettem a fáradságot. Viszont a SZARHOZ volt köze. Figyeltem a kutyát; volt egy halott nyuszink odakint, a kutya megvadulva hempergett a halott nyúlon, én meg elgondolkodtam, valamiért úgy fordítottam ezt, hogy hempergés a szarban. És azt gondoltam, milyen szörnyűnek gondoljuk ezt; ha elengedjük magunkat, vajon mit fogunk tenni? Valami borzalmasat tennénk talán, például orgazmusunk lenne a szarban hemperegve, vagy hogy olyan borzalmas lenne, olyan primitív meg olyan civilizálatlan és olyan földhözragadt, hogy hát ez az, amit tennénk. Milyen borzalmas… És arra gondoltam, őrület. Évszázadokon át háborúba mentünk, és úgy gondoljuk, ez hősies, férfias, emberi lényhez méltó cselekedet. Azt hiszem, szinte bármelyik férfi inkább elviselné, hogy elfogják, akár még úgy is, hogy fegyver van a kezében az ellenséggel szemben, aki halálra lövi, mintsem hogy szarban hemperegjen, és halálra nevesse [*] magát kint, a hátsó udvaron. És ez igaz. Akármit is mondtok, egyszerűen nem tűnik férfiasnak – mintha csatlakoznál az állatokhoz, vagy kevesebb lennél embernél –, ha bármi ilyesmit tenni merészelnél.
[*] „laughing his head off”
Jane Roberts az 1975. június 6-i ESP-órán
Ford.: Nic, 2006.
Utolsó frissítés: 2006. 04. 22.